2010-05-15

Kísérlet az ökológiai probléma feloldására a közösségelvű filozófia segítségével

Mára egyértelmű; a társadalmak jelenleg megszokott életszínvonala fenntarthatatlan, mivel az Földünk véges erőforrásaiba ütközik; bolygónk elfogyott.[1] Dolgozatomnak nem lehet tárgya az ökológiai katasztrófa részletes bemutatása, elégendő utalni a legégetőbb problémákra; a szénhidrogénekre alapuló olcsó energia és nyersanyagforrás kimerülésére, a biodiverzitás csökkenésére illetve az éghajlatváltozás fenyegető rémére.

Az ökológiai problémákkal kapcsolatos diskurzus a ’60-os évektől erősödött fel, párhuzamosan a fogyasztói társadalom megjelenésével és annak kiteljesedésével. Megállapíthatjuk: a probléma immáron 40 éve velünk van, azonban megnyugtató válaszok illetve megoldások nem születtek; ezt rendre alátámasztják a legújabb válságszkenáriók. Úgy tűnik tehát a kérdés nem pusztán technológia jellegű, a „villanykörte-effektus” elkerülése érdekében (ön)vizsgálatunk során mélyebbre kell tekintenünk a természettudományos-technokrata álláspontok pozitivizmusával szemben; a társadalomelméleti, (politika)filozófiai meglátások nem hagyhatóak figyelmen kívül.  

Hogyan tudnánk változtatni életmódunkon? A politikai választások alkalmával a polgárok érvényesen csak a politikai-gazdasági elit által meghatározott lehetőségek közül választhatnak. Számos eszköz áll rendelkezésre a véleménybefolyásoló politológusok számára, hogy megakadályozzák az alapokat érintő vitát, mégis a legeredményesebb hozzáállás, ha a választások korlátoltságát firtató kérdések körüli vita explicitté nyilvánítását lehetetlenítik el.

Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan kapcsolódik a politikumhoz a bevezetőben említett problémakör? Ehhez először a politika fogalmát kell megvizsgálnunk. A közkeletű meghatározások szerint a politika nem más leegyszerűsített, pusztán hatalmi relációnál. Mintha elveszett volna a politika eredeti, antik értelmezése, mely szerint a politika azt az általános közeget jelenti, ahol a politikai közösség tagjai beleszólhatnak az őket érintő kérdések megvitatásába, a „boldog élet” közösségének megteremtése érdekében. Ezen viták közben artikulálódó közjó képes befolyásolni életünket. A közcélok érdekében szükségszerű az állami beavatkozás, különben a közösség összetartását és boldogságát hivatott erőforrások, ún. közlegelők összeomlanak.[2]  Mégis, mostanság érezzük leginkább, hogy egyénileg és kollektíven is elveszítjük kontrollunkat a bennünket irányító szervezetek, gazdasági társaságok és politikai intézmények fellett. Mintha a gazdaság lenne a társadalomért és nem fordítva. Továbbá – egy még súlyosabb problémával is találkozunk – érezzük és tudományos felmérések is alátámasztják tapasztalatainkat: felbomlott a közösség, illetve annak morális köteléke. Nem tudunk megegyezni kérdésekben, mert nem is beszélünk egymással. Illetve ebből fakadóan nincs a politika eredeti értelmezéséből következő politikai cselekvés sem.

Óvatos állításom  a fentiekből alapján a következő: az ökológia válság ’60-as évek utáni kibontakozása kapcsolatban áll a szintén ezen az időszakban megjelenő és terjedő szélső(liberális) felfogással, amely világnézet vezérfonala az egyéni célok és szándék mesterséges szétválasztásán alapul. E axiomatikus torz emberkép következménye a közjó eltűnése, ti. csak azt a keretet fogadhatjuk el, ahol az állam nem avatkozik be polgárai életébe, csupán méltányos eljárási vázat határozhat meg, amelyben az egyének megválaszthatják értékeiket és azt céljaikkal összeegyeztethetik. A demokrácia és szabadságfogalom eszerinti értelmezése pedig hozzájárul magának a politikai közösség kimúlásához.[3]

Nem mehetünk el szó nélkül a fenti felfogás eredményeképpen megtestesülő új gazdaságpolitikai ideológia a neoliberalizmus, illetve az angolszász politikai hagyományokban inkább neokonzervatívizmusként megjelenő és máig erős szellemi befolyással bíró irányzat mellett. A legtömörebben e világnézet társadalmi felfogását Sir Keith Joseph szavaival foglalhatjuk össze; ”az önérdeket megvédő és a középpontba helyező érvelésben implicit módon nagyon világosan benne van az a neokonzervatív premissza, miszerint az önérdekek, az individuális érdekek összességéből mintegy automatikus módon kerekedik ki a piaci és társadalmi harmónia.” (Egedy, 2005) E felfogás értelmezésekor mintha egy avítt doktriner megközelítéssel találkozna az ember: doktriner az, aki nem a célhoz, hanem az eszközhöz ragaszkodik minden áron. A közösségelvűek megközelítésében a piac se nem rossz, se nem jó, önmagában nem is létezik, ugyanis az mindig megköveteli szereplőitől, hogy működése alapfeltételeit maguk a piaci szereplők teremtsék meg és tartsák fönn; azaz egyfajta bizalmi infrastruktúrának vagy társadalmi értékrendnek kell meghúzódnia a piaci mechanizmusokon túl. Ilyen értelmében értékelődik fel a hagyomány, a természetes szükségletből kialakuló társadalmi-politikai intézmények, nyer értelmet a konzervatív szabadságfelfogás. Mit is ez?

Az ökológiai válságra adott válasz tulajdonképpen rokonítható a konzervatív szabadság és államfelfogással: ez pedig az önkormányzás megosztása. Így válik a közügyekben való részvétel egyfajta kötelezettség, amely igényli a közügyek alapos ismeretét, a kötődés érzését, morális felelősségvállalást a közösséggel szemben. A kormányzásban való részvételhez tehát a közösséget alkotó polgároknak rendelkezniük kell bizonyos személyiségjegyekkel és identitással, illetve szükséges, hogy ezekre szert tegyenek. Azaz a konzervatív politika nem lehet semleges állampolgáraival szemben, ki kell alakítaniuk benne az állampolgári erényeket. Michael J. Sandel szavaival élve, „a republikánus szabadságfogalom, szemben a liberális felfogással, olyan alakító politikát igényel, ami a polgárok azon személyiségjegyeinek kiművelésére törekszik, melyek az önkormányzáshoz szükségesek.” (Horkay Hörcher, 2002)

A közösségelvű politikai filozófusok szerint, ha a politika fogalma eredeti, arisztotelészi értelmében visszaáll a közélet, akkor artikulálódhatnak a közösséget érintő kérdések, mint például: „Melyik a helyes gazdaságpolitikai irányvonal?”, vagy „Mi a boldog élet?”. Feltételezik; ha az adott közösség képes döntéseivel befolyásolni a környezetüket, akkor nem fognak a közösség számára káros döntést hozni, illetve ha egy rossz döntés született, képes azt korrigálni. Ezek szerint minden döntés hatóköre egyértelműen meghatározható.

Sokszor felhozott példa, hogy egy adott város vagy falu mellé szemétégetőt szeretnének építtettni. A nagy horderejű kérdésben helyi népszavazást írnak ki, mivel a tervezett égető jelentősen befolyásolja a közösség életét, tisztában vannak annak környezeti-esztétikai hátrányaival és azt is mérlegelik, mennyivel csökkenhet ingatlanuk értéke, stb. A referendum eredményesen zárul, a lakosság elutasítja a terveket. A szélesebb értelemben vett (ország) közvéleménye felteszi a kérdést, hogy ezzel őket hozzák nehezebb helyzetbe, hiszen őket nem kérdezték meg egy szavazáson, hogy akartak-e volna égetőt építeni, ugyanakkor a szemetük mennyisége csak nő. E technokrata-racionalista álláspont ellen hívják fel a figyelmet a szerzők – technokrata az, aki a politikai konfliktusokat pusztán tudományos és hatékonysági mutatók alapján kívánja eldönteni -, arra a hamis dilemmára, miszerint egyetlen út lehetséges a problémák kezelésére. A tapasztalat pont azt mutatja, hogy a megkérdezett lakosok az elutasító szavazás után kevesebb szemetet termelnek, más technikákat alkalmaznak. Tehát, az a közösség fog eredményesebben alkalmazkodni a környezeti kihívásokhoz - vagy képes megoldani más konfliktust - amelyikben megtalálhatjuk a párbeszédre való nyitottságot.

A Michael J. Sandel, Alasdair MacIntyre és Charles Taylor nevével fémjelzett külföldi közösségelvű politikai filozófia kánon mellett két szerző is hasonló dolgokra hívja fel a figyelmet. Michael Oaksehott-tól valamint Roger Scrutontól egy-egy idekapcsolódó gondolatot idézek.

Oakeshott kiemeli a tudás két fajtáját, a technokrata illetve a gyakorlati tudás megkülönböztetését. A gyakorlati tudáson a mindennapi életben használt eszközökről van szó, a kevésbé refkletív tudásról, amely biztosítja a folytonos, kisebb léptékű változásokat. Szerinte ez a leghatékonyabb mód a társadalmi-technikai és egyéb változások kezelésére, ugyanis minimalizálja az identitás megőrzését fenyegető veszélyeket, az identitás pedig a politikai közösség alapja; „én e város lakója vagyok, tehát felelősséggel tartozom érte.” Oakeshott meghatározza azt a társulást, ahol a fenti „természetes konzervativizmus” megvalósulhat. A közösségek társulásának két, egymással, párhuzamos rétegét választja el: a ún. tranzakciós társulást és az erkölcsi társulást. Az erkölcsi társulás (más néven societas), elfogadott cselekvési szabályok tartják össze, a közösség fenntartása érdekében. E mellett áll a célorintált, azaz a fölismert szükségletek közös kielégítésére irányuló tranzakciós universitas. Oakeshott kiemeli, hogy az erkölcsi társulással akkor történik szinte visszafordíthatatlan katasztrófa, ha tagjainak többsége közönyös lesz, ilyenkor a társulás pusztán személyegyesüléssé válik (universitas), azaz az egyéni, „szubsztantív” igények iránt közönyös célvállalkozás.

E gondolat átvezet Scruton „dogmatikus” konzervatív felfogásához. Sruton szabadsághoz fűzödő viszonyában kiemeli, hogy „ a szabadság iránti törekvés egyúttal az annak előfeltételét jelentő korlátozás iránti törekvés is”. (Egedy, 2005) Eszerint a szabadság pont az elfogadott társadalmi normák és viszonyok következménye, nem pedig fordítva.

Az ökológiai válságra adott válaszok igen eltérőek, az ökofasiszta álláspontoktól kezdve egészen a radikális kommunista felfogásokig terjed a skála. A fenti gondolatok a szélsőséges véleményekre adott alternatívákat egyesíti, a demokratikus jogállam koncepcióján belül marad, annak korrekcióját tűzi ki célul. Összefoglalóan kiemelhetjük:  nem a környezetet kell megvédeni, hanem a társadalmi intézményekről vallott felfogásunkat kell módosítani, leegyszerűsítve: az ökológiai válság az emberek közti viszony rendezetlenségére utal.  Claus Eder megfogalmazásában: a leghaladóbb konzervatív felfogás mostanság közösségelvű, ökokonzervatív álláspont lehet, amely a múlt erényei közül megtartja azt, amelyet érdemesnek talál arra és kirostálja azt, ami nem odavaló – az új kihívásoknak megfelelően. Nem háttal halad hátra fele, hanem előre tekintő arccal előre, de tükröt tart maga előtt. Így nemcsak magunkat láthatjuk, hanem a múlt értékeit is.

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

Egedy Gergely: Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX-XX. század)

Budapest, Századvég, 2002

Garret Hardin: A mentőcsónak erkölcstana in.: Lányi András – Jávor Benedek (szerk) : Környezet és etika Szöveggyűjtemény Budapest, L’Harmattan, 2005

Horkay Hörcher Ferenc (szerk): Közösségelvű politikai filozófiák

Budapest, Századvég, 2002

Lányi András: Az ökopolitika és a hagyomány

Ökotáj, 31–32. szám, 2003.

Szalai Ákos: Doktrinerek, piacmánia és a kereszténység. Válaszféle Tőkéczki Lászlónak

Kommentár, 2009/4.



[1]  Igazolásként említhető az ökológiai lábnyom mérőszáma; amely kifejezi, hogy az adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez. A Föld összlakossága jelenleg 1,5 Föld nagyságú erőforrást „emészt.”

[2] Garrett Hardin 1968-ban a Science magazinban publikálta azóta híressé vált esszéjét a közlegelők tragédiájáról. Ebben amellett érvel, hogyha egy korlátos közvagyonhoz az egyének korlátlanul férhetnek hozzá, akkor annak végeredménye a közvagyon pusztulása lesz a túlhasználat miatt.

[3] A hazai viszonyok kiváló elemzését adja a környezeti konfliktus és nem-cselekvés aránytalanságáról: Székely Mózes – Globális problémák és a környezet, Szociológiai Szemle 2002/3.

2 comments:

  1. Nagyon jól összefoglaltad. Néhány helyen helyesírási hibák vannak, vagy befejezetlen egy szó és nem illeszkedik a mondat idejébe, személyébe. Tartalmilag kitűnő!

    ReplyDelete