Alapok

Kísérlet az ökológiai probléma feloldására a közösségelvű filozófia segítségével

2010-05-15T03:56:00.000-07:00

Mára egyértelmű; a társadalmak jelenleg megszokott életszínvonala fenntarthatatlan, mivel az Földünk véges erőforrásaiba ütközik; bolygónk elfogyott.[1] Dolgozatomnak nem lehet tárgya az ökológiai katasztrófa részletes bemutatása, elégendő utalni a legégetőbb problémákra; a szénhidrogénekre alapuló olcsó energia és nyersanyagforrás kimerülésére, a biodiverzitás csökkenésére illetve az éghajlatváltozás fenyegető rémére.

Az ökológiai problémákkal kapcsolatos diskurzus a ’60-os évektől erősödött fel, párhuzamosan a fogyasztói társadalom megjelenésével és annak kiteljesedésével. Megállapíthatjuk: a probléma immáron 40 éve velünk van, azonban megnyugtató válaszok illetve megoldások nem születtek; ezt rendre alátámasztják a legújabb válságszkenáriók. Úgy tűnik tehát a kérdés nem pusztán technológia jellegű, a „villanykörte-effektus” elkerülése érdekében (ön)vizsgálatunk során mélyebbre kell tekintenünk a természettudományos-technokrata álláspontok pozitivizmusával szemben; a társadalomelméleti, (politika)filozófiai meglátások nem hagyhatóak figyelmen kívül.

Hogyan tudnánk változtatni életmódunkon? A politikai választások alkalmával a polgárok érvényesen csak a politikai-gazdasági elit által meghatározott lehetőségek közül választhatnak. Számos eszköz áll rendelkezésre a véleménybefolyásoló politológusok számára, hogy megakadályozzák az alapokat érintő vitát, mégis a legeredményesebb hozzáállás, ha a választások korlátoltságát firtató kérdések körüli vita explicitté nyilvánítását lehetetlenítik el.

Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan kapcsolódik a politikumhoz a bevezetőben említett problémakör? Ehhez először a politika fogalmát kell megvizsgálnunk. A közkeletű meghatározások szerint a politika nem más leegyszerűsített, pusztán hatalmi relációnál. Mintha elveszett volna a politika eredeti, antik értelmezése, mely szerint a politika azt az általános közeget jelenti, ahol a politikai közösség tagjai beleszólhatnak az őket érintő kérdések megvitatásába, a „boldog élet” közösségének megteremtése érdekében. Ezen viták közben artikulálódó közjó képes befolyásolni életünket. A közcélok érdekében szükségszerű az állami beavatkozás, különben a közösség összetartását és boldogságát hivatott erőforrások, ún. közlegelők összeomlanak.[2] Mégis, mostanság érezzük leginkább, hogy egyénileg és kollektíven is elveszítjük kontrollunkat a bennünket irányító szervezetek, gazdasági társaságok és politikai intézmények fellett. Mintha a gazdaság lenne a társadalomért és nem fordítva. Továbbá – egy még súlyosabb problémával is találkozunk – érezzük és tudományos felmérések is alátámasztják tapasztalatainkat: felbomlott a közösség, illetve annak morális köteléke. Nem tudunk megegyezni kérdésekben, mert nem is beszélünk egymással. Illetve ebből fakadóan nincs a politika eredeti értelmezéséből következő politikai cselekvés sem.

Óvatos állításom a fentiekből alapján a következő: az ökológia válság ’60-as évek utáni kibontakozása kapcsolatban áll a szintén ezen az időszakban megjelenő és terjedő szélső(liberális) felfogással, amely világnézet vezérfonala az egyéni célok és szándék mesterséges szétválasztásán alapul. E axiomatikus torz emberkép következménye a közjó eltűnése, ti. csak azt a keretet fogadhatjuk el, ahol az állam nem avatkozik be polgárai életébe, csupán méltányos eljárási vázat határozhat meg, amelyben az egyének megválaszthatják értékeiket és azt céljaikkal összeegyeztethetik. A demokrácia és szabadságfogalom eszerinti értelmezése pedig hozzájárul magának a politikai közösség kimúlásához.[3]

Nem mehetünk el szó nélkül a fenti felfogás eredményeképpen megtestesülő új gazdaságpolitikai ideológia a neoliberalizmus, illetve az angolszász politikai hagyományokban inkább neokonzervatívizmusként megjelenő és máig erős szellemi befolyással bíró irányzat mellett. A legtömörebben e világnézet társadalmi felfogását Sir Keith Joseph szavaival foglalhatjuk össze; ”az önérdeket megvédő és a középpontba helyező érvelésben implicit módon nagyon világosan benne van az a neokonzervatív premissza, miszerint az önérdekek, az individuális érdekek összességéből mintegy automatikus módon kerekedik ki a piaci és társadalmi harmónia.” (Egedy, 2005) E felfogás értelmezésekor mintha egy avítt doktriner megközelítéssel találkozna az ember: doktriner az, aki nem a célhoz, hanem az eszközhöz ragaszkodik minden áron. A közösségelvűek megközelítésében a piac se nem rossz, se nem jó, önmagában nem is létezik, ugyanis az mindig megköveteli szereplőitől, hogy működése alapfeltételeit maguk a piaci szereplők teremtsék meg és tartsák fönn; azaz egyfajta bizalmi infrastruktúrának vagy társadalmi értékrendnek kell meghúzódnia a piaci mechanizmusokon túl. Ilyen értelmében értékelődik fel a hagyomány, a természetes szükségletből kialakuló társadalmi-politikai intézmények, nyer értelmet a konzervatív szabadságfelfogás. Mit is ez?

Az ökológiai válságra adott válasz tulajdonképpen rokonítható a konzervatív szabadság és államfelfogással: ez pedig az önkormányzás megosztása. Így válik a közügyekben való részvétel egyfajta kötelezettség, amely igényli a közügyek alapos ismeretét, a kötődés érzését, morális felelősségvállalást a közösséggel szemben. A kormányzásban való részvételhez tehát a közösséget alkotó polgároknak rendelkezniük kell bizonyos személyiségjegyekkel és identitással, illetve szükséges, hogy ezekre szert tegyenek. Azaz a konzervatív politika nem lehet semleges állampolgáraival szemben, ki kell alakítaniuk benne az állampolgári erényeket. Michael J. Sandel szavaival élve, „a republikánus szabadságfogalom, szemben a liberális felfogással, olyan alakító politikát igényel, ami a polgárok azon személyiségjegyeinek kiművelésére törekszik, melyek az önkormányzáshoz szükségesek.” (Horkay Hörcher, 2002)

A közösségelvű politikai filozófusok szerint, ha a politika fogalma eredeti, arisztotelészi értelmében visszaáll a közélet, akkor artikulálódhatnak a közösséget érintő kérdések, mint például: „Melyik a helyes gazdaságpolitikai irányvonal?”, vagy „Mi a boldog élet?”. Feltételezik; ha az adott közösség képes döntéseivel befolyásolni a környezetüket, akkor nem fognak a közösség számára káros döntést hozni, illetve ha egy rossz döntés született, képes azt korrigálni. Ezek szerint minden döntés hatóköre egyértelműen meghatározható.

Sokszor felhozott példa, hogy egy adott város vagy falu mellé szemétégetőt szeretnének építtettni. A nagy horderejű kérdésben helyi népszavazást írnak ki, mivel a tervezett égető jelentősen befolyásolja a közösség életét, tisztában vannak annak környezeti-esztétikai hátrányaival és azt is mérlegelik, mennyivel csökkenhet ingatlanuk értéke, stb. A referendum eredményesen zárul, a lakosság elutasítja a terveket. A szélesebb értelemben vett (ország) közvéleménye felteszi a kérdést, hogy ezzel őket hozzák nehezebb helyzetbe, hiszen őket nem kérdezték meg egy szavazáson, hogy akartak-e volna égetőt építeni, ugyanakkor a szemetük mennyisége csak nő. E technokrata-racionalista álláspont ellen hívják fel a figyelmet a szerzők – technokrata az, aki a politikai konfliktusokat pusztán tudományos és hatékonysági mutatók alapján kívánja eldönteni -, arra a hamis dilemmára, miszerint egyetlen út lehetséges a problémák kezelésére. A tapasztalat pont azt mutatja, hogy a megkérdezett lakosok az elutasító szavazás után kevesebb szemetet termelnek, más technikákat alkalmaznak. Tehát, az a közösség fog eredményesebben alkalmazkodni a környezeti kihívásokhoz - vagy képes megoldani más konfliktust - amelyikben megtalálhatjuk a párbeszédre való nyitottságot.

A Michael J. Sandel, Alasdair MacIntyre és Charles Taylor nevével fémjelzett külföldi közösségelvű politikai filozófia kánon mellett két szerző is hasonló dolgokra hívja fel a figyelmet. Michael Oaksehott-tól valamint Roger Scrutontól egy-egy idekapcsolódó gondolatot idézek.

Oakeshott kiemeli a tudás két fajtáját, a technokrata illetve a gyakorlati tudás megkülönböztetését. A gyakorlati tudáson a mindennapi életben használt eszközökről van szó, a kevésbé refkletív tudásról, amely biztosítja a folytonos, kisebb léptékű változásokat. Szerinte ez a leghatékonyabb mód a társadalmi-technikai és egyéb változások kezelésére, ugyanis minimalizálja az identitás megőrzését fenyegető veszélyeket, az identitás pedig a politikai közösség alapja; „én e város lakója vagyok, tehát felelősséggel tartozom érte.” Oakeshott meghatározza azt a társulást, ahol a fenti „természetes konzervativizmus” megvalósulhat. A közösségek társulásának két, egymással, párhuzamos rétegét választja el: a ún. tranzakciós társulást és az erkölcsi társulást. Az erkölcsi társulás (más néven societas), elfogadott cselekvési szabályok tartják össze, a közösség fenntartása érdekében. E mellett áll a célorintált, azaz a fölismert szükségletek közös kielégítésére irányuló tranzakciós universitas. Oakeshott kiemeli, hogy az erkölcsi társulással akkor történik szinte visszafordíthatatlan katasztrófa, ha tagjainak többsége közönyös lesz, ilyenkor a társulás pusztán személyegyesüléssé válik (universitas), azaz az egyéni, „szubsztantív” igények iránt közönyös célvállalkozás.

E gondolat átvezet Scruton „dogmatikus” konzervatív felfogásához. Sruton szabadsághoz fűzödő viszonyában kiemeli, hogy „ a szabadság iránti törekvés egyúttal az annak előfeltételét jelentő korlátozás iránti törekvés is”. (Egedy, 2005) Eszerint a szabadság pont az elfogadott társadalmi normák és viszonyok következménye, nem pedig fordítva.

Az ökológiai válságra adott válaszok igen eltérőek, az ökofasiszta álláspontoktól kezdve egészen a radikális kommunista felfogásokig terjed a skála. A fenti gondolatok a szélsőséges véleményekre adott alternatívákat egyesíti, a demokratikus jogállam koncepcióján belül marad, annak korrekcióját tűzi ki célul. Összefoglalóan kiemelhetjük: nem a környezetet kell megvédeni, hanem a társadalmi intézményekről vallott felfogásunkat kell módosítani, leegyszerűsítve: az ökológiai válság az emberek közti viszony rendezetlenségére utal. Claus Eder megfogalmazásában: a leghaladóbb konzervatív felfogás mostanság közösségelvű, ökokonzervatív álláspont lehet, amely a múlt erényei közül megtartja azt, amelyet érdemesnek talál arra és kirostálja azt, ami nem odavaló – az új kihívásoknak megfelelően. Nem háttal halad hátra fele, hanem előre tekintő arccal előre, de tükröt tart maga előtt. Így nemcsak magunkat láthatjuk, hanem a múlt értékeit is.

Felhasznált irodalom

Egedy Gergely: Brit konzervatív gondolkodás és politika (XIX-XX. század)

Budapest, Századvég, 2002

Garret Hardin: A mentőcsónak erkölcstana in.: Lányi András – Jávor Benedek (szerk) : Környezet és etika Szöveggyűjtemény Budapest, L’Harmattan, 2005

Horkay Hörcher Ferenc (szerk): Közösségelvű politikai filozófiák

Budapest, Századvég, 2002

Lányi András: Az ökopolitika és a hagyomány

Ökotáj, 31–32. szám, 2003.

Szalai Ákos: Doktrinerek, piacmánia és a kereszténység. Válaszféle Tőkéczki Lászlónak

Kommentár, 2009/4.

[1] Igazolásként említhető az ökológiai lábnyom mérőszáma; amely kifejezi, hogy az adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez. A Föld összlakossága jelenleg 1,5 Föld nagyságú erőforrást „emészt.”

[2] Garrett Hardin 1968-ban a Science magazinban publikálta azóta híressé vált esszéjét a közlegelők tragédiájáról. Ebben amellett érvel, hogyha egy korlátos közvagyonhoz az egyének korlátlanul férhetnek hozzá, akkor annak végeredménye a közvagyon pusztulása lesz a túlhasználat miatt.

[3] A hazai viszonyok kiváló elemzését adja a környezeti konfliktus és nem-cselekvés aránytalanságáról: Székely Mózes – Globális problémák és a környezet, Szociológiai Szemle 2002/3.

Hogy eligazodjam

2009-12-26T22:46:00.000-08:00

Annak érdekében, hogy eligazodjak a jelenlegi politikai viszonyok mellett, rájöttem, hogy azokat az eszméket kell megvizsgálnom, amelyek segítségével megfogalmazhatóak az elitek törésvonalai.

A törésvonal elméletet annyiban lehetne továbbvinni - nem tudom, hogy van-e erre kísérlet -, hogy azt kiterjesszük a politikai elit gondolkodására. Míg a politikai kultúrában a vélemények reflektálatlanok és attitűdszerűek, addig azok a politikai gondolkodóknál és elitnél az értékszinten megfoghatóak.

Ennek megfelelően nincs más mód, mint újra felfedezni a rendszerváltáskor harsány politikai diskurzust, és újraértelmezni az ott megjelent álláspontokat. (Véleményem szerint az álláspontok történetileg adottak, de újra- és átértelmezhetőek.) Ennek segítségével megvizsgálhatjuk, hogy az ideáltípusok milyen formában és mennyire valósultak meg, mennyire hajoltak el tőle.

Milyen felfogásokat találtam az államról és kormányzatról?

- liberális jogállami radikalizmus

- radikális demokráciafelfogás

- konszenzusos demokráciafelfogás

- guvernamentalista felfogás

Munkára fel.

Már régóta

2009-12-12T22:07:00.000-08:00

Se szeri se száma azoknak a bölcsességet szeretőknek, akik legfőbb erkölcsi erénynek, a megvalósítandó eszménynek a következőt állították föl; "Ne tegyél olyat mással, amit magadnak sem kívánnál meg!" Így fogalmazott Jézus, Konfuciusz, Campanella, Pascal és még sorolhatnánk.

Szeretném megjegyezni, hogy semmi kivetnivalót nem találok abban, ha a Kálvin téri aluljáróban leszaggatom a ruháidat és az emberek szeme láttára megerőszakollak, én nagyon szeretném, ha velem is ez megtörténne.

Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy abban sincsen semmi kivetnivaló, ha olajos hordót öntök egy lápra, mivel úgysem leszek láp, ezért nem is tudom elképzelni, milyen lenne lápként olajos hordóból kapni. Például.

Nincs mi

2009-11-29T05:05:00.000-08:00

Én adok, hogy te adj.
Te kérsz, hogy kapj.

Ha jól értem

2009-11-29T02:44:00.000-08:00

Ha jól értem régen a gondolkodás elsődleges szempontja az volt, hogy meghatározzák mi a boldog élet. Hogyan élhetek boldog életet. És elsődlegesen szellemi, spirituális gondolkodás volt.

Aztán történt valami. Azt gondolták, hogy a kemény, objektív mutatószámok javulása okoz boldog életet. Ha több a vasút, ha több az ennivaló, ha több a több. És könnyebben elérhető. Ezt nevezném jó életnek. Jó az élet, de nem boldog.

Az átmeneti állapot után ott tartunk, hogy nem is akarunk a boldog életről gondolkodni. Nem az, hogy nem fontos, nem akarunk, mert azt gondoljuk, nincs is olyan. Vagy, ha van is, mondjuk le a jó életről?

Szegény liberalizmus

2009-11-27T13:33:00.000-08:00

A liberalizmus alapvető baja a mérhetetlen hite a konszenusban. Megfeledkezik a hatalomról; azaz, akinek hatalma van akaratát ráerőltetheti a másikra. A hatalom pedig láthatatlan, mert sokféle.

De ezt a liberális hivők is tudják. Alapvetően kulturális fogalomharcként értelmezem a rendszerváltás óta eltelt időszakot. A liberálisok harcot hirdettek a magyar ugar ellen. Szembekerülnek alapvető értékükkel, a konszenzussal. Hiszen ahol harc van, ott a másik felet nem kell meghallgatni, hanem ki kell írtani. Nem kell meghalgatni Pista bácsit mit gondol, a régi rendszerben nőt fel, értékeibe akkor nőtt bele, változtatni nem lehet rajta, ugyanis az egymást kizáró értékek esetén nem lehet konszenzus. Csak közelítni, finomítani lehet, kibékíteni nem. A legvégső harc, az értékharc, amiben nem lehet kíméletesnek lenni. A magyar ugar utolsó szöcskéit is el kell taposni, akkor lehet csak jó világ. Permanens forradalom ez, ahogy a kommunisták gondolták.

Szegény liberálisok, csődöt mondanak érveikkel, ezzel hozd nehéz helyzetbe őket tehát. Ha azzal akar érvelni, hogy a parlament intézményét erre találták ki, világosítsd fel - amúgy is hisz a felvilágosodásban -, hogy a végrehajtó hatalom átvette az irányítást, kontroll sem lehet, mert nem a nép választott képviselői ülnek a parlamentben, hanem pártok. A képviselő nem a népet képviseli, hanem a pártot, a végrehajtó hatalom pártját. Illetve tedd hozzá, hogy a hatalom nem a plenáris üléseken nyilvánul meg, hanem a folyosón, a miniszteri hivatalok folyosóján. És azt is tedd hozzá, hogy nincs társadalom, mert nincs szövete, ahol konszenzus alakulna ki.

Ha nem konszenzus van, akkor konfliktus, ahol az erősebb győz.

Az, akinek hatalma van.

Vallás szelíden térdrekényszeíti az izmust

2009-11-27T13:17:00.000-08:00

Nos, ha ez egy szimbolikus harc a fogalmakért, akkor a legkülönböző izmusok a legveszélyesebbek, mert azok konkrétan az objektív világot akarják átalakítani.

A vallás ezzel szemben más. Eszembe jut Jézus és Barabás. Jézus a csendes lázadó, Barabás a forrongó hivő. Jézus átalakította a világot hitelveivel, csendes és békés tanításával. Barabás felfordulást csinált.

Mindketten a keresztfán végezték.

Mózes-Mózes

2009-11-27T13:16:00.001-08:00

„Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (Móz. I. Ter. 1,28)

Mózes, sajnos ez már nem mehet így tovább.

Mi lenne, ha eltünne a zacskós tej?

2009-11-24T02:59:00.000-08:00

Ez a kérdés alapjaiban érinti hétköznapjainkat.

Milyen negatív hatásai lennének a zacskós tej eltünésének?

- többé nem bonthatnánk ki tejet foggal
- kevesebb letörés lenne
- kevesebb fogász járna jól
- csomó mellékes iparág tünne el, mert
- nem gyártatának többé műanyag tejtartót
- műanyag zacskót, amibe apukám mindig beleteszi a tejet, mert lehet hogy folyik
- nem folyna ki a tej többé a bevásárlószatyorban
- eltünne a félelem érzés, hogy kifolyhat a tej a bevásárlószatyorban
- ha kinyitom foggal a zacskót, néha kicsöpög a földre, meg máshova a lendülettől
- kevesebb mosogatószivacs és zsíroldó fogyna a kilögybölt tej feltakarítására
- többé a technokraták elvesztenék egyik érvüket, hogy Magyarország mekkora ugar, mert sehol a világban nincs zacskós tej
- a kínai nemzetgazdaság rosszabul járna, ha ezeket a műanyag árúcikkeket nem gyárhatnák és importálhatnánk
- a kínai évi átlagos 12-14%-os GDP növekedése valószínűleg 0,000000000001%-kel csökkene
- a hazai évi GDP 10%-kal nőne, ha a műanyag árúcikkeket mi fröccsönthetnénk
-mennyi munkahely szünne meg műanyag nélkül
- és most válság van
- ugyanez igaz a kemikáliákra is, csak azokat Néemtország gyártja

A zacskós tejet meg kell őriznünk, mert még szemetet is termel.

Molnár Attila Károly: Mongol

2009-11-22T11:51:00.000-08:00

"Az elmúlt évtizedekben a "jó élet"-ügyben vitát kezdeni, folytatni képtelenség lett volna,a vita legfeljebb abban a kérdésben zajlik, ki gyakorolja a főhatalmat. A jó élet fogalma értelmetlenné vált, hiszen bármi jó, amit az egyén választ. Lehetséges-e mindenkit kielégítő viszonyokat alkotni? A korábbi évtizedekre jellemző "vagy-vagy" helyett lehetséges "és" és "mind...mind...", döntést nem igénylő viszonyokat kialakítani, mindenki igényét kielégíteni? Ez utóbbi - mindenki kielégítése - csak akkor lehetséges, ha az emberek igényei nagyjából homogének. Ezért meg kell mondani nekik, mit akarjanak.
A magyarországi politikai gyakorlat a végrahajtó hatalom köré szerveződött. Teljesen mindegy, hogyan élünk együtt, csak az a lényeg, ki gyakorolja a hatalmat. Míg a "hogyan éljünk?", "mi a jó élet?" kérdése bizonyos törvények, intézmények alkotását, fenntartását igényelné, a kán esetében ez fel sem merül. Így, ha valami zajlik, akkor senkit nem a jó törvények és a jó élet érdekel, hanem egy kérdés maradt: ki legyen a kán?"

When she gave me back the power to believe

2009-11-21T16:12:00.000-08:00

King Crimson: The power to believe

She carries me through days of apathy
She washes over me
She saved my life in a manner of speaking
When she gave me back the power to believe

A posztmodern vége

2009-11-21T15:53:00.001-08:00

Ültem a kert előtt, a körfolyosó csendjében és a következő gondolatok születtek bennem.

Túl kell lépnünk a posztmodernitáson, mert nem ad pozitív válaszokat az alapvető kérdéseinkre. Lányi, aki a poszmodernben nőtt fel, tipikus példája ennek. Nagy tudású, műveltsége általános és széleskörű, de nem mondja meg mit tehetünk. Kritikai mindennel szemben és elutasító. Lételeme a tagadás és a kritika, posztmodern értelmiségi.

Azt mondják, hogy az európai civilizáció válságban van és végnapjait éli. Elfogadom, hiszen annyi kihívással küszködik a vén Európa és az ifjú Észak-Amerika. Sok olyan alapvetés, ami civilizációnk alapja lett, mára használhatatlanná vált, mivel nem fenntartható vagy bebizonyosodott nem megvalósítható. A posztmodernitás felfedezte a romlást, ezzel történelmi szerepe befejeződött. A '60-as,'70-es és '80-as évek korszaka ez külföldön. Hazánkban szükségszerűen később terjedt el számtalan körülményből adódóan, de annál gyorsabban és intenzívebben.

Ha Európa meg akar újulni változtatnia kell és építenie. Teljesen alulról. A régi palotát megvizsgálták, rájöttek, hogy át kell építeni, mert össze fog dölni. Előbb-utóbb, de nem akarnak kijönni a melegből a tervezők, az építészek és tegyük hozzá az építők sem.

Pedig ez egy történelmi lehetőség és kényszerűség, amellyel előbb-utóbb szembe kell néznünk. Elegem van a negativitásból, mondjuk valami alkotót és méretessük meg. És ebben Magyarországnak is adatik lehetőség. A perifériák tündöklése átmeneti, de a lehetőség adott, hogy felfigyelve a problémákra, a kiútat tartalmazzó válaszokat is megfogalmazza. Ha előbb haladjuk meg az uralkodó szellemi áramlatot, akkor a alehetőség adott. Ha előbb fogalmazunk meg valamit, mint mások, akkor előnyünket kamatoztathatjuk.

Nevezzük e kort remodernnek.